Első forgatókönyve, a Depressed Roomies körbejárt a stúdiók producereinél, és szinte mindenki remekműnek tartotta, ugyanakkor senki sem merte volna megfilmesíteni. A tapasztalt hollywoodi filmesek attól féltek, hogy Kaufman bonyolult, groteszk története csak egy szűk nézői réteget vonzana, tehát nem hozna hasznot.

"Írtam egy Rambling Pants című forgatókönyvet is, melynek főhőse egy Pants nevű költő volt. Utazó költő, aki rossz verseket ír. Ezt persze nem tudja magáról. Ez a Pants tehát körbeutazza Amerikát, és közben különféle kalandokba bonyolódik. Elég hülye kalandokba. Nos, ez egy olyan film lett volna, amelyben a szereplők alkalomadtán dalra fakadnak. Amikor túl sok érzelem gyülemlik fel bennük, akkor énekelni kezdenek, méghozzá elég gyakran - kb. négysoronként. 

Aztán írtam egy másik könyvet is az HBO-nak egy szerelmi kapcsolatról. Illetve annak épp az volt a lényege, hogy egy olyan kapcsolatról szólt , amiben tulajdonképpen már senki sem tudja, hogy miért vesz benne részt. Egy anti-romantikus történet, a címe: In Limbo." Ezek a művek mind figyelmet keltettek a filmszakmán belül, de senki sem vállalkozott arra, hogy leforgassa őket.

A negyedik kísérlet - melybe Kaufman a sitcomok mellett belevágott - egy férfi története volt, aki házasságtörésre készül. A forgatókönyvet eredetileg egy megbízás indította el benne, de később rárakódtak a saját víziói, mint pl. az, hogy a főhős egy irodaépület hét és feledik emeletén kap munkát, és hogy egy véletlen folytán bepillanthat John Malkovich agyába. "Sosem hittem volna, hogy ebből valaha film készül" - mesélte később. "Aztán valamilyen úton-módon Malkovich kezébe került, és megtetszett neki. Ennek persze nagyon örültem, és azt gondoltam: ez is szép eredmény. Arra számítottam, hogy ezzel lezárul a könyv sorsa, és pár évre igazam is lett. De aztán egyszer csak összejött belőle egy film."