Egy liter adrenalin - Kawasaki Z 1000

Élek-halok a csupasz motorokért. Első motorom is egy idomtalan járgány volt, így teljes elfogultsággal közelítek egy-egy új darabhoz, és arcomon átszellemült vigyorral veszem birtokba a motor minden porcikáját. Számomra egyetlen műanyag elem, borítás, cicoma, festés és matrica sem pótolja a jól kitalált és jól működő gép látványát. Ezekre a motorokra illik leginkább a vas megnevezés, hogy a motoros zsargonnál maradjunk.

Szeretem látni a blokkot, minden alkatrészét, hiszen ez az egész gép lelke, és ha a tervezők nem rontják el holmi modern formatervezési elvekkel, akkor igazi klasszikus gép születik. Ezt a látványt pedig nem képes elrontani a cicaszemű fejidom, a dúsan gömbölyödő farokidom, vagy az oly' sokak által kritizált négy hangtompítós, 4-1-4 rendszerű kipufogórendszer.

A hatalmas, két oldalra jócskán kitüremkedő blokk látszólag súlytalanul függeszkedik a vázban, és nekem határozottan tetszenek az aranyszínű villaszárak, a féknyergek, a tárcsa belseje, de még a kipufogó is. Ez biztos amolyan lányos dolog, de az általam - nem reprezentatív felmérés során - megkérdezett fiúk nagy része könnyebben barátkozik meg a Kawasaki "hű de zöld" és "jaj milyen narancs" színével, mint az említett alkatrészek arany csillogásával.

Én ezzel pont fordítva vagyok, így ha választanom kellene, maradnék az ízléses piros feliratokkal díszített fekete Z-nél, vagy a dekadens bézsnél. Annál is inkább, mert a felni rikító festése amolyan közép-retro hatást kelt, és minduntalan a nyolcvanas évek agyondíszített sportmotorjai jutnak róla eszembe. Kétségtelen, hogy a Kawasakinak újat kellett alkotnia, hogy kellően feltűnő, sőt, egyedi legyen a motor, és ez tulajdonképpen sikerült is, ám ennek vajmi kevés köze van a kinézethez.

Ilyen lelkesedéssel közeledtem a Z1000-hez is, és mind a 178 centimet felpúpoztam a motorra, hogy első találkozásunk egy önfeledt hancúrozásban teljesedjen ki. Miután kiverekedtem magam a városból, ahonnan a kijutást a csúcsforgalmon kívül csak az úthibák akadályoztak - de azok viszont nagyon. A büntetően kemény futómű a motor hátrányából azonnal az előnyévé változott, és a Z mohón falta a kanyarokat.

Ehhez persze pörgetni kellett a Kawát, és a városban használt három-négyezres fordulat helyett némileg feljebb tessékelve a mutatót, a hátsó kerékre szabadítottam annyi teljesítményt, amennyit csak merészeltem. A motor erre egy-két oktávval magasabban adta elő ugyanazt a gyönyörűséges és hátborzongató muzsikát, amit előtte a forgalomban produkált némileg nyugodtabb hangnemben.

Az első pár kanyar után rá kellett döbbennem, hogy sehol sem érzem azt a jellegzetesen mackós viselkedést, amit a korábbi nagy, csupasz motorok produkáltak, és amely miatt minden átborításnál szinte küzdeni kellett a géppel. A Kawasaki korábbi modelljei is hozták ezt az érzést, így külön örömömre szolgált, hogy a motor alacsony súlypontú, és hihetetlenül könnyen kezelhető lett.

Amint véget ért a kanyarokban való hancúrozás, és hosszabb egyenesek következtek utamon, már kevésbé éreztem kényelmesnek a motort. Az addig örvendetesen sportos üléspozíció, és az alacsonyra tervezett fejidom miatt nagyobb tempónál kínzó a menetszél.

Nincs menekvés, vagy a tankra kell hasalni, vagy hihetetlenül erősen kell kapaszkodni. Mivel súlyzóimat otthon csak papírnehezéknek tartom, én a tankra hasalást választottam, már amennyire ezt testmagasságom megengedte. Ettől persze nem láttam a tükröket, ami nem is akkora baj, hiszen azok készségesen átveszik a blokk rezgését, és nagyobb tempónál amúgy sem látszik bennük a mögöttes forgalom.

A tankra hasalással egy problémám volt, hogy nagyon fárasztó. Alacsonyabb pilóták a hátsó lábtartóra tehetik lábukat, ez viszont nem annyira biztonságos, és valljuk be, nem ez a motor rendeltetésszerű üléspozíciója.

A nyereg sem kényeztetett el. Amiatt, hogy magasra kellet húznom térdeimet - a mély dönthetőség miatt magasra helyezett lábtartók miatt -, a nyereg igen kemény tömése egy idő után szinte könnyeket csalt szemembe. Nem volt mit tenni, másfél óránként szünetet kellett tartanom, ami amúgy is jól jött, hiszen a motort is meg kellett itatni.

Torkossága és kissé kényelmetlen üléspozíciója miatt a Z1000 egyértelműen a hancúrozó motor kategóriába tartozik. Mindazok örömüket fogják lelni benne, akik szeretnek önfeledten és sportosan motorozni, kanyarodni, akik általában csak a fagyizóig szállítanak utast, és nem tervezik, hogy motorháton járják be Európa kempingjeit.

Természetesen mindenhová el lehet menni a Kawával, ahogy magam is tettem már meg vele egyhuzamban 1200 kilométert. De nem elegáns frissességgel - vagy inkább fáradtsággal - szálltam le róla, hanem öregnek, lestrapáltnak éreztem magam, és minden, amire vágytam, csak egy erőskezű masszőr volt.

Smidt Éva