Hajléktalan művészek

A SZEMEM SZINTE...

A szemem szinte ég, gyűrött homlokom,
olykor megborzongom, szellő szalad belém;
nyári eső neszez a halk lombokon,

míg ócska flakonból kortyolom a szegény
emberek túlédes, forró teáját.
Zsíros kenyeremnek nincs íze, árát
nem kérték el tőlem, mégis: nagyon nehéz,

s valahogy elnyugszik a korgó beleimben.
Vadgalambraj kőröz, a fűre ülnek,
néha megrebbennek, odébbrepülnek,
újra megnyugszanak, aztán fejeikkel,

széttárt szárnyaikkal felém fordulnak
s katicabogárszín pisla szemeikkel
koldustarisznyámból morzsát koldulnak.

A HIGANYSZÍNŰ TÓ...

...a higanyszínű tó még tükrözi
a szürkés fákon az okkersárga napfényt,
a vízen két kiskacsa üldözi

csendben egymást, párok a padokon,
az egyik előtt ellepik a partrészt
a madarak: nagy, tollas gombolyagként
gurulnak a kenyérdarabokon,

mit egy öregúr magával hozott
vászonszatyrában; belenyúl s dob - cirkál
körülötte a gyep -, majd rejtvényt firkál,
aztán nagyot nyögve indul, kopott

mamuszánál telt kutya szaladgál,
megy s görcsös botjával még megkapirgál
pár ezüstfényű papírdarabkát...

DAMOKLESZ KARDJA ALATT

...a padok körül eltört üvegek,
s a lámpafényben gyémántként csillogó
szilánkok közt fűcsomószigetek

enyhítik e vigasztalan képet.
A padok ölében fingó, horkoló
nők és férfiak heverik ki mohó
vágyukat s tán feledik a véget,

amely fejük fölött lengeti az
egyre élesebb kardot, míg a fonál
elfárad - mindig vékonyabb: már korán
elnyűtt, merev arcuk szétfolyt viasz.

Bolyongtak, s mint kit az ördög sarkallt,
úgy tértek ide; kiürült a pohár
s vörös szemmel eszmélik a hajnalt...