A Fővárosi Nagycirkusznál hatalmas tábla hirdeti, hogy (a fehér tigris a sztár), így, zárójelben. Kicsivel odébb, a Petőfi Csarnok szabadtéri részén viszont már a Judas Priest az est fénypontja, a valódi csillag. A Cirkusznál hideg a sör, ellenben kőkemény a perec - talán az eladók úgy vélik, hogy igaz metalista nem is fogyaszt puha eledelt, csak szilárd, masszív elemózsiát.

A csarnok környékén már egyre gyűlnek a mámoros metálrajongók, de mivel köztük sok a futballszurkoló, sokan megnézik a spanyol-görög meccset. A fiatal srácok főképp Hellász fiainak drukkolnak, egy Venom-pólós családanya azért izgul, hogy ki ne ömöljön a söre a túlzott gólöröm miatt, mi meg azért, hogy tempósabban haladjon a sor a büfé előtt. A kiszolgálás végtelenül lassú, még Baumgartner is gyorsabb ennél, de végül megkapjuk a söröket.

A Queensryche már jócskán nyomja, amire beérünk. A bejáratnál az őszülő családapákat mindenre elszánt, világgal szembeforduló anarchistának vagy épp az al-Kaida beépített ügynökének nézik és sokkal alaposabban megmotozzák, mint az ifjú, olcsó pálinkától bódult rockereket. A férfivécében valamivel nagyobb a tömeg, mint a Nyugatinál, délután ötkor, a benti büfé előtt pedig hosszabbak a sorok, mint a VV4 castingján.

Az 1981-ben alakult Queensryche dinamikusan, nagy lendülettel nyomja a rockot, Geoff Tate pedig láthatóan élvezi a produkciót. Hátán hatalmas "Liar" felirat, alatta talán George W. Bush arcképe - bár a figura nem túlzottan kivehető, mivel az énekes (metálos frontemberi foglalkozásából adódóan) nemigen marad egy helyben, jön-megy, izeg-mozog, lelkesíti a népet.

A csillogó szemű gimnazistákból, a rocker kismamákból, a hosszú hajú külvárosi suhancokból és békés családapákból álló tömeg pedig amúgy is lelkes, ezzel nincs baj. Sokaknál kihullott vagy megőszült a haj, megszaporodtak a ráncok, kinőtt a sörhas és a sörmell - a nosztalgiázó harmincasok igen szép számban vannak jelen. Szerencsére nem sokan érezték úgy, hogy hasonlóan kellene kinézni, mint az 1986-os Scorpions- vagy Maiden-koncerten, így nem kerültek elő a telken lévő sufniba száműzött, csak fűnyíráskor és permetezéskor használt Ozzy-, Helloween-, Running Wild- vagy Black Sabbath-pólók.

A Judas megvárja a sötétedést, mivel a nappali metál olyan, mint egy langyos sör. Az 1982-es Electric Eye van nyitánynak, ezt követi a Metal Gods, a Heading Out To The Highway, aztán a Ripper - tehát mintha a 87-es Priest Live szólna, ismét élőben. Rob Halford talpig szögecsben jelenik meg, tokától bokáig bőrszerkóban. Legalább négy-öt kiló kampó, csavar, szög, lánc ékesíti ruháját, egy MÉH-telep vezetője már dörzsölné is kezét elégedetten. A nagy súlynak megfelelően kissé nehézkesen mozog, a koncert elején még lassabb, úgy jön-megy a színpadon, mint egy magabiztos, zord, kopasz vámpír.

A dobos távolról a jó formában lévő, fénykorát élő Alice Cooperre hasonlít, el lehet képzelni. Ő is csinálja a show-t, vagy csak pusztán önmagát szórakoztatja: vígan dobálja a dobverőt. A basszusgitáros Ian Hill az együttesen belüli hajversenyben pusztán negyedik, nála kevesebb fejszőrzet csak Halfordon van. Glenn Tipton és társai viszont meglepően jól néznek ki (vagy csak sötét volt?), ahhoz képest, hogy harminc éve nyomják az őszinte, dühös metált.