A Nagyszínpad előtti tömegben szandálos lábbal belelépek egy tányérnyi zsíros tarhonyába, mely a földön hever, teljesen indokolatlanul. Ettől persze az Anima még jól nyomja, tetszik is a népnek: - Fuck racism! - rikkantja egy gimnazista kinézetű lányka, menten rágyújt, szemeiben az elégedettség apró csillagai világítanak.

Átballagunk a Világzenei Színpadra, megnézni Shane MacGowan és a Popes produkciójának végét: a pali annyira részeg, hogy állni sem bír, széket tolnak alá - támlásat, hogy le ne forduljon róla. A punkos beütésű ír kocsmazenével előrukkoló, egykori Pogues tag állítólag már a koncert elején sem tudta teljes pontossággal behatárolni földrajzi helyzetét, szavahihető beszámolók szerint örömmel üdvözölte a horvát fiatalokat, nyilván Zágrábba megy innen s lélekben már előrepörgette a naptárt. - Juvannanaömó? - dörmögi felettébb piásan, imbolygó fejjel. Spontán nyelvészeti bizottság ül össze, hogy megfejtse mondanivalója magvát: - Do you want another more? - kérdezhette a nem kevés whiskyt elpusztított mester.

Goran Bregovic Wedding and Funeral Band-je követi a botrányosan ittasan is remek koncertet adó írt, ő bolgár és macedón, népviseletbe öltözött női kórussal és hét szerb fúvóssal lép fel. Egy pörgősebb, vidám, mulatós nóta (szerintünk: polizia, hopp-lá, opp-szászá!) után egymás után három temetési dalt játszanak el, a szomorú melódiák szépek, könnycsorgatóak és szívbemarkolóak, de ettől le is ül a hangulat.

A Massive Attack lassú és fáradt, mint egy megtört öregember, ki galambokat etet a parkban, a mi elég vegyes zenei ízléssel bíró társaságunk tanácstalanul néz össze: ennyi volna? Három dal elég is belőle, átnézünk a Táncdalfesztiválra némi bizarr zenei kaland végett (lásd korábbi cikk: Kínos percek).

A Csuka Mónika által előadott, vegyes fogadtatású produkció (egyesek szerint minimal art) után hamar megtelik a sátor, az utolsó vizespóló bajnokságra tizenöt nő nevezett: láthatóan akadnak köztük merész és magamutogató lánykák is. A második forduló során sorra kerülnek le a pólók, a hímek mámorosan üvöltenek, izzadtan kalimpálnak kezeikkel. Végül egy szalonspicces vörös démon nyer, aki az utolsó percekben már csak felemelt karokkal, póló nélkül ünnepel - formás mellei ide-oda libbennek, mint léggömbök a friss, városligeti szellőben.

Az sms-falon megjelennek az ifjú Korda-fanok szöveges üzenetei (Gyurika, Isten vagy!), a hazai táncdal egyik nagymestere és neje pedig ugyanezt teszi a színpadon. - Tudtam, hogy barátok közé jövök! Szeretlek benneteket! Ennyi szeretetet én még soha, sehol nem kaptam, csak itt, csak tőletek! - kezdi kellően teátrálisan Gyuri bá, tudja ő, mi kell a szeretethiányos srácoknak, elvált, csonka családokban felcseperedett gyerkőcöknek.