|
Az első kettő sikere után aligha volt kérdéses, hogy újabb sorozat indul ősszel, ám a harmadik széria nem annyira tiniprogram: az idősebbeket is megpróbálják bevonni a tévézésbe és a szavazásba, és erre több jel is utal. Az egyik a harmincon túli versenyzők viszonylag magas száma. A villamosvezető, pocakos, többszörös családapa Varga Pistát képzeljük el a fekete bőrökben ugráló, vadóc Tóth Gabi vagy az ábrándos tekintetű, könnyes szemű Bálint Ádám mellett - nehezen menne, de most, ebben a csapatban valahogy nem annyira lógott ki a sorból. Baktai Anikó bő évtizede színpadokon énekel, Kontor Tamás rutinos zenész, Póka Angélát is kinéznék a tinidiszkóból, Hoffmann Mónika évek óta saját együttessel koncertezik - és így tovább. Az pedig nyilvánvaló, hogy a tizenkettes döntős csapat összeválogatásánál nem csak és kizárólag a tiszta hang dönt: fontos az imázs, a karakter, a mozgás, ügyelni kell arra, hogy a fiú-lány arány ne boruljon fel nagyon, de az életkor is számít.
Igen valószínű, hogy ezúttal tudatosan úgy válogatták össze a - nyilvánvalóan tehetséges - mezőnyt, hogy ne (csak) tinédzserek tapadjanak a képernyőre, ha kezdődik a műsor. Boogie elmélkedett nyáron, a kis gruppot szállító buszon, hogy tiniműsornak érezte néha a Megasztár-t, nem hitte volna, hogy ez lesz belőle. Aztán a szolnoki sportcsarnok előtt pár száz nyakát nyújtogató, gyűrött füzetkét szorongató kiskamasz, mobillal fotózó kislány várta őket két órával a buli előtt. Nekik a zene, ének másodrendűvé lett, a lényeg a közös fotó elkészítése és a szignó mihamarabbi beszerzése volt, ezekkel később lehetett dicsekedni a suliban, netán elcserélni őket egy pokémonra vagy egy jó kis Justin Timberlake-poszterre.
Hogy ne csak tinik üljenek a tévé előtt, azt a dalválasztással is lehet befolyásolni. Ha 50 Cent-est lenne, alig maradna egészséges lelkületű nagymama a készüléknél, ha csak Slayert lehetne énekelni, morc családanyák vágnák ki a tévét az ablakon. A Hungária-est és az azt követő nyolcvanas évek melódiái, illetve a harmadik hétre tartogatott Abba és Boney M. korántsem a mai tizenévesek vagy huszonévesek zenéi. Bár egy idén érettségiző diák is hallotta már a Limbó-hintó-t, de semmi építőtáboros (úttörőtáboros) emléke nincs róla, a tornateremben tartott sulibulin nem suhant a magasugró léc alatt a fődíjnak feldobott Traubiért, Limóért és egy Kojak-nyalókáért, nem lassúzott (és próbált ügyetlenül csókolózni) este nyolctól tizenegyig tartó házibulikban Gary Moore Still Got The Blues-ára, és a Waterloo vagy a Belfast nem mond neki semmit. Ha földrajzi alapismeretei vannak, talán előveszi a térképet, ennyi.
Tehát volt már hetvenes évek, egyszer a bő nyolcvanas évek, egyszer pedig ennek eleje. Mert ugyan a Hungária ekkor érte el nagy sikereit, a zenéje mégis a hatvanas évekbe ment vissza, a szövegei pedig egy soha nem létezett meseszerű álomvilágba, ahol messziről fénylett a Hotel Menthol, ahol Rongyláb Jani csőnadrágját meglazította, a jampecok pedig a Chevroletben agyba-főbe nyomták a dudát.
Tehát az esték tematikája sem véletlen, ahogy az sem, hogy hány viszonylag idősebb előadó került be a tizenkettes döntőbe. Egy harmincas énekest szívesen meghallgat a negyvenes-ötvenes tévéző is, az ő sms-ei pont annyit érnek, mint a tinilányok szavazatai, és a csillogó szemmel a show-t néző, lábával ütemesen doboló anya legalább nosztalgiázva oldalba bökheti a jövő heti tévéújságot álomittas arccal böngésző, lomhán vakarózó férjét: - Emlékszel erre a számra? Csikicsensz onmi! Erre roptuk a SZOT-üdülőben!
Kalmár Csaba
|
Írjon nekünk! Médiaajánlat Impresszum Adatvédelem! 
