A Lakótársat keresünk című francia-spanyol romantikus ifjúsági komédia óvatos fricskával csúfolja az Európai Unió túlbürokratizált rendszerét, és síkra száll a szabad művészvilág és a zabolátlan ifjúság értékei mellett, aláhúzva a toleranciát mint immanens európai értéket. Pont olyan izgalmasan és eredetien, mint ahogy az utóbbi mondat hangzott.

Xavier francia diák, elmegy Barcelonába az Európai Unió Erasmus-ösztöndíjával, hogy később az Európai Unió hivatalában dolgozhasson. Jól érzi magát, de néha szomorú, szerelmes is lesz, anyukájával is kicsit veszekszik, de végül magára talál. Szabad lesz, és olyan identitást kap, amilyet csak repülőtéren kitárt karokkal rohanva tud elmondani olyan szavakkal, amelyeket csak A disznópásztorlány című szovjet zenés vígjáték (1941, rendezte I. Pirjev) hősnője volt képes használni, amikor a kolhozok össz-szovjet találkozóján megértette, mit jelent a testvériség tudata, ha az a Baltikumtól Kamcsatkáig tart.

A film felületes, unalmas és kevés humorral készült viccein az sem segít, hogy az egyébként egyértelmű reklámot kedvesnek tűnő öniróniával próbálták emberarcúvá tenni az alkotók. Amikor például túl sok papírt kell kitölteni az ösztöndíjhoz. Néha tréfásnak szánt képi trükkök teszik mozgalmassá a filmet, éppúgy, mint a mariuhánafogyasztás vagy a homoszexualitás "őszinte", "fiatalos" bemutatása.

Ajánlat A film hivatalos magyar nyelvű honlapja

Nehéz úgy nézni egy filmet, hogy nincs benne valódi konfliktus, hiába vagyunk annyira szókimondók és lazák, mint egy KISZ-tábor, ahol a beatzenéről van szó. A film egy-egy ötletesebb jelenetére is annyira rátelepedett a sok közhely és sekélyes jópofaság, hogy nehéz értékelni őket. Talán kétszer lehet azért mosolyogni is.

Egy dolog azért megnyugtató, és ezzel a film el is érheti a célját a keleti csatlakozók országaiban: a szovjet típusú Unióval szemben itt legalább a szabadság és könnyedség eszméjét reklámozzák, és nem a munkaverseny ellenségkereső kényszerét. Az üzenet átjött.

dr. Igó

[origo]