Schmidt történetében minden helyzet ismerős. Kíméletlen a film, mert nem ad pozitív példát, nem mutat heroikus erőt. Ugyanakkor mélységesen barátságos, mert őszintén humanista, hiszen a kicsinységek erejéről és nem a világ isteni megváltásáról szól. Az esendőségek sorában mindenki cinkos: a vásznon mozgó nagy arcok és a sötétben néző kicsik egyaránt. És e közösség öröme önfeledt lehet, mert hol kellő kegyetlenséggel, hol pedig kellő bájjal csepegtetik a keltendő érzéseket.

Bátor dolog belevágni egy olyan történetbe, ami egy özvegy férfi és majdnem vénlánnyá lett gyermekéről szól. Stratégiákat mutat, egy jól nevelt és humánus világban, ahol olyan közhelyet kell kimondani, mint a megalkuvás, a magányosság és a szeretet. Bátor film, mert az egyszerű problémák bemutatásán túl van a világ, és mostanság a bárdolatlan extremitás ábrázolása is közhellyé vált. Az irányvonalnak azonban fittyet hánytak. Egy apró jelenet tökéletesen megmutatja a filmben azt, ami miatt élvezkedtem a moziban: a turistainformációs iroda indián személyzete jó fél méter magasságból magyarázza az érdeklődően felfelé pislogó, megrendült, jóléte miatt sosem aggódó omahai kisnyugdíjasnak, hogy bizony a fehérek kegyetlenek voltak a bennszülöttekkel. Máskor az alternatív nyúédzses ötvenesek, a fogyatékosokkal méltányosan megértő liberális felnőttek egyszerre komikusak és teljesen érthetően normálisak. Az irónia nem kegyetlen, mint a South Park rajzolt figuráinak kalandjaikor, hanem megértően nevettet ugyanazon a világon.

Dr. Igó ezúttal először egyes szám első személyben szólt, mert csak így volt képes visszaadni a film hangulatát. Megértésüket Igó köszöni. A Schmidt alkotóinak nem kell magyarázkodniuk, mert ők 125 percben könnyedén megmutatták, mit jelent közhelyek nélkül hétköznapinak lenni.

dr. Igó

[origo]