A piszkos tizenkettő

Milne kisfiával és Micimackóval

Alan Alexander Milne: Micimackó

Mi lehet az oka annak, hogy a nyugati bölcselet még az átlagnál egy picivel filozofikusabb játékmackóból is képes taoista mestert kerekíteni? Miért van az, hogy kétségkívül beteg társadalmunk közgondolkodásában a szerencsétlen Malacka az etnikai, vallási és szociális kisebbségek, az elnyomottak védőszentje lesz, a kedélybeteg Füles pedig a depressziósok, kábítószerfüggők, alkoholisták örök vesszőparipája arra, hogy tessék, bizony az ő nyavalyájuk is legitim. A Micimackó nem egy bonyolult könyv, mégis mintha folyton elmennénk a lényeg mellett. Először is szeressük Karinthy Frigyes remek fordításáért - mely nem is kevesek szerint egy csapásra hungarikummá teszi a Micimackó-t, lévén, hogy a könyv csak magyarul élvezhető a maga teljességében -, aztán ne feledjük Ernest H. Shepard  kedves illusztrációit a Disney-birodalom ellenében, és végül tartsuk észben, hogy Milne eredetileg azért írta a lusta-buta mackó meséjét, hogy segítsen felnyitni szokatlanul zárkózott gyermeke szemét bizonyos dolgokra. Ezek lehetnek olyan fogalmak, mint a világgal történő kibékülés, alapvető derűlátás, esetleg a barátságért hozott áldozatok, a könyvet azonban nem véletlenül úgy írták meg, hogy egy hatéves gyermek is megértse. Másképpen: ha esetleg újraolvasnánk, a freudi lélekanalízissel szemben inkább Micimackó tagadhatatlan humorát részesítsük előnyben.

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Kérdés nélkül a világirodalom legegyetemesebb családregénye, pedig ebben a műfajban azért kipróbálta már magát egy-két óriás: Thomas Mann és Salman Rushdie mellett Nádas Péter és Esterházy Péter jut eszünkbe hirtelen. Amellett, hogy különösebb képzelőerő nélkül is magunkénak érezhetjük egy nevenincs dél-amerikai falu, Macondo lakosainak sorsát és problémáit, mindezt ráadásul öt generáción keresztül, roppant fontos újításokat köszönhetünk a Száz év magány-nak. Soha nem látott teljességében mutatkozik meg a spirális regényforma - a történések folyamatosan önmagukba fordulnak vissza, egy kicsit eltérés azonban mindig akad, ez pedig lehetővé teszi, hogy az önismétlés mellett beszélhessünk kezdetről és végről is. Vélhetően a szélesebb olvasóközönség kimutatható része a regény kapcsán hallott először az obskúrusnak tetsző mágikus realizmus irányzatáról, vagy hogy egy tágabb kategóriát vegyünk, magáról az irodalmi posztmodernről. Mindenekfelett azonban ott van a magány, mely a huszadik század talán legihletettebb témája, s melyet Musil, Sartre, Proust és Kafka már olyan mértékben szedett ízeire, hogy nem gondoltuk volna: létezik egy kevésbé direkt, egy kevésbé befelé forduló, egy kevésbé önmarcangoló magányábrázolás is. Mindennek ellenére Márquez fogalmazza meg a legegyértelműbben, hogy a magány nem lelkiállapot, még csak nem is a létünket befolyásoló sorsfordulat, hanem egész egyszerűen választás, a modernen túli ember talán egyetlen fontos választása.

Fekete István: Tüskevár

Újabb feledhetetlen nyári olvasmányélmény, ezúttal Rousseau Emil, vagy a nevelésről című alapművének szellemében. Persze vélhetően Fekete István nem a francia felvilágosodásra kívánt kései választ intézni a regénnyel, de tagadhatatlan, hogy Matula bácsi személyében a vissza a természethez jóra nevelő didaktikussága is testet ölt. Bütyök és Tutajos fejlődésregénye végigkíséri, hogyan lesz a két nagyvárosi fölényeskedőből alázatos természetjáró, de az öreg pákász egy sor olyan dologra is megtanítja a vakációzó fiatalokat, melyek otthon, a városban is hasznukra válnak majd.

Az öreg megmutatja, hogy kell leküzdeni a nehézségeket, hogyan kell észrevenni a szépet, hogyan kell komoly felnőtté érni úgy, hogy közben mégis kivonjuk magunkat a társadalom visszásságai alól. Egy sor olyan üzenet, melyet még ma is érdemes megszívlelni, s ha ahhoz nem kapunk is kedvet, hogy a berek sokszor embertelennek tűnő körülményei között verjük el a nyári szünetet, nagy lelkesültségünkben még mindig hátraszaladhatunk a kertbe, hogy hallgassuk, hogyan nő a fű. Kipróbáltan boldog elfoglaltság.