Miért a magyar a világ legjobb pólócsapata?

Vágólapra másolva!
Pekingben zsinórban harmadszor nyert olimpiai aranyérmet a magyar férfivízilabda-válogatott. A diadal jogosságához kétség sem férhet, a csapat a mezőnyben egyedüliként veretlenül és mindvégig kiegyensúlyozott teljesítménnyel hódította el a sporttörténelmi aranyat. Ahogy az együttest 1997 óta irányító szövetségi kapitány, Kemény Dénes az Egyesült Államok utáni döntő után fogalmazott, a háromból három arany valószínűleg nem a véletlen műve, és bár egy régi bölcsesség szerint a sikert nem kell megmagyarázni, mi azért megpróbáljuk. Íme öt tényező, amely visszajuttatta a csúcsra a magyar vízilabdát.
Vágólapra másolva!

Kemény Dénes

A magyar kapitánynál tekintélyesebb szakembert aligha találunk manapság a világ vízilabdasportjában. Kemény Dénes az athéni címvédés után megtehette volna, hogy a csúcson távozik, ő azonban a folytatás mellett döntött. Akkor még sokan úgy gondolták - ha nyilvánosan nem is beszéltek róla -, hogy rossz döntést hozott. Nemcsak a "csúcsot elérni nehezebb, mint ott tartósan megmaradni" közhelye miatt, hanem mert az újabb olimpiai arany ellenére eljött a fiatalítás ideje a válogatottban, ennek végrehajtása pedig kétségkívül nehezebb döntéseket igényel egy olyan szakvezetőtől, aki pályafutása legszebb sikereit közösen érte el egy bizonyos, ráadásul hosszú évekig legyőzhetetlen játékosgarnitúrával. Számtalan nagy edző példáját lehetne említeni a csapatsportok világából, akik - némileg érthető módon - még akkor is inkább a régi társaikban bíztak, amikor már akadtak jobbak is helyettük, s így a csapatuk sem tudott kellőképpen megújulni az újabb sikerek eléréséhez.

Kemény azonban tudott váltani, és a válogatotthoz vette azokat a fiatal tehetségeket, akik kétségkívül megértek a nagyobb megmérettetésre. Újított emellett a válogatás korábbi elvein is, úgy vélte, annyit fejlődött, úgy felgyorsult a vízilabda, hogy immáron nem lehet klasszikus posztokban gondolkodni, a csapatot a mindenkori legjobb pólósoknak kell alkotniuk, akiknek a játék minden területén helyt kell állniuk, támadásban és védekezésben egyaránt.

A kapitány tehát új csapatot épített, és mint minden építkezésnek, ennek is megvoltak a maga stádiumai. Az átmenet időszakában a válogatott elvesztette vezető pozícióját, Athén után a szerbek hegemóniája jött el, a Kemény-csapat - bár rendre döntőt játszott - egytelen nagy világversenyt sem nyert meg Pekingig. Kemény mindvégig hangsúlyozta, a ciklust az olimpia végeredménye minősíti majd, ennek ellenére akadtak kritikus hangok a Kínába, illetve a játékokat megelőző málagai Eb-re utazó keret kihirdetése után. Az egyik sporthetilap például éppen az Európa-bajnoki elődöntő napján megjelent számában kérdőjelezte meg, hogy Kemény szakmai alapon döntött, amikor két játékost kihagyott a válogatottból. (Az ilymódon védelembe vett pólósok egyébiránt elfogadták a kapitány döntését, és az utolsó pillanatig segítették társaikat a felkészülésben.)

Az olimpia aztán Keményt igazolta, a csapat összetételébe pedig utólag nemcsak az első hely miatt - bár az is éppen elegendő lenne -, hanem a játékosok személyekre bontott teljesítményénél fogva sem lehet belekötni.

Generációk tökéletes találkozása

"Vannak egyszeres, kétszeres és háromszoros olimpiai bajnokaink" - mondta az eredményhirdetés után Kemény Dénes, és ezzel tulajdonképpen át is nyújtott egy újabb kulcsot a csapat sikeréhez. Míg az utóbbi évek tornáin gyakorta volt az a benyomásunk, hogy a nehezebb periódusokban többnyire Kiss Gergely és Biros Péter veszi a hátára a csapatot, s a máskor jól játszó fiatalok a kiélezett szituációkban még nem tudják hozzátenni azt a pluszt, ami a győzelemhez kéne, az olimpián már kivétel nélkül mindenki felnőtt a feladathoz, és - miként azt maguk is hangsúlyozták - a 13 játékos egyenlő arányban osztozott a felelősségen.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A döntőn például éppen az egyik olimpiai újonc, a háromgólos Varga Dániel vitte a prímet, míg öccse, Dénes többek között egy éles szögből leadott "ide nézek, oda lövöm" találattal mutatta meg világklasszisát. De kiemelhetjük éppen a center Kis Gábort is, aki talán életében nem játszott olyan jól, mint az Egyesült Államok ellen, az egész torna alatt számos emberelőnyt harcolt ki, s ami közel ugyanilyen fontos volt, alig-alig ítéltek kontrát ellene.

Ami az idősebbeket illeti, szinte mindannyian a legjobbat hozták ki magukból: Kiss és Biros szokás szerint ellenállhatatlan volt, Kásás Tamás olykor észrevétlenül is elengedhetetlenül hasznosan játszott, Molnár Tamás és az ötödik olimpiáján részt vevő Benedek Tibor pedig úgy felszívták magukat Pekingre, ahogy arra csak a legnagyobb harcosok képesek.

Az immár kétszeres bajnok Madaras Norbert balkezére ezúttal sem volt senkinek ellenszere, míg Varga Tamás és Hosnyánszky Norbert elsősorban védekezésben alkotott maradandót.

Széles repertoár

Természetesen nem feledkeztünk meg a kapusokról sem, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy a legjobb négy között Szécsi Zoltán és Gergyely István cserélgetése volt az egyik legnagyobb taktikai fegyvertény. Az elődöntőben Szécsinek nem ment annyira jól a védés, a helyére beküldött Gergely viszont gyakorlatilag lehúzta a rolót a montenegróiak előtt, míg a döntőben éppen fordított volt a helyzet. Kemény Dénes az olimpia előtt egyedül kapusposzton változtatta meg az Eb-n részt vett csapatot; bár Nagy Viktor szintén kiválóan megállta a helyét Spanyolországban, a kapitány úgy gondolhatta, két különböző stílusú kapussal jobban meg lehet fogni az ellenfél lövőit. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna.

Forrás: MTI

A védekezünkre egyébként sem lehetetett panasz, támadásban pedig helyenként olyan variációkat vonultatott fel az együttes, amelyeket korábban csak edzésen gyakorolt - ilyenek voltak például a falból váratlanul kiemelkedő Kásás góljai -, ennélfogva teljes meglepetésként hatottak az ellenfelekre (hogy az olyan egyéni villanásokról, mint Biros csavart ejtései most ne is beszéljünk).

Egy-két évvel ezelőtt még egyöntetű volt az a vélekedés, hogy ha a szerbek erősebbek is, a legszebb vízilabdát a magyarok játsszák. Aztán következett egy olyan periódus, amikor ez a tétel is megdőlni látszott, akadozott a csapatjáték, több volt kiküzdött győzelem. Pekingben azonban nemcsak az aranyérmet, de a "szépségversenyt" is ismét a magyarok nyerték.

Megingathatatlan profizmus

Bár a szakmai alázat, a teljes erőbedobással végzett felkészülés és a soron következő feladatra való zavartalan összpontosítás az élsportban már régóta alapvetésnek számít, a vízilabdacsapat hozzáállása ezen a téren is példaértékű. A pólósokról az olimpia alatt még véletlenül sem láthattunk olyan riportot, amelyben a piacon alkudoztak volna két mérkőzés között, mint ahogyan az sem fordulhatott elő, hogy korábban befejezzenek egy edzést, mert meg akarják nézni valamelyik magyar vonatkozású versenyt - ahogy az Szabó Bence elmondása szerint a vívóknál bizony megesett.

Forrás: MTI

Persze könnyen lehet, hogy semmit sem befolyásolt volna, ha valamelyik csendes pihenő helyett Benedekék is inkább beszereznek néhány selyemkendőt az otthoniaknak, de nem tették. A már hagyomásnak mondható program szerint a játékosok mindössze egyszer, a mérkőzések közötti többnapos szünet során kapnak egy estére kimenőt Kemény Dénestől, s ha Pekinből nem is láttak sokat, a medencében viszont annál inkább jelen voltak.

És egy kis szerencse

Nem arra gondolunk, hogy a Kemény-csapat bármelyik mérkőzésén is rászorult volna Fortuna támogatására, szerencséről ilyen értelemben egyedül akkor beszélhettünk, amikor az ausztrálok elleni meccs utolsó pillanataiban egygólos vezetésnél kifelé pattant a labda a magyar kapufáról (ráadásul a csoportelsőséget az sem befolyásolta volna, ha befelé pattan, és elvesztünk egy pontot).

Legnagyobb ellenfeleink, a nagy délszláv hármas gyengélkedése azonban kétségtelenül a kezünkre játszott. Az Európa-bajnok montenegróiak nem tudták megismételni a kontinensviadalon nyújtott teljesítményüket, s bár ezúttal is kemény ellenfélnek bizonyultak, a magyar válogatott a két mérkőzés alapján bebizonyította, hogy jobb erőkből áll. A horvátokkal és a szerbekkel azonban nem kellett megmérkőzni, előbbi még a negyeddöntőben, utóbbi pedig a négy között búcsúzhatott döntős álmaitól.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A nagy meglepetéseket okozó Egyesült Államok érdemeit nem lehet elvitatni, ahogy Kemény Dénes fogalmazott, egy olimpiai döntőbe nem véletlenül kerül be valaki. Az amerikaiak a csoportban a horvátokat, majd az elődöntőben a szerbeket is megverték, ennek ellenére vélhetően egy magyar pólós sem bánkódott amiatt, hogy fináléban nem a négy éve legyőzhetetlen riválissal kellett játszani.

Szerbia hanyatlásában minden bizonnyal nagy szerepe volt a két alapember, a kis híján végzetes motorbaleset szenvedett Danilo Ikodinovic és az olimpia előtt megsérült Slobodan Nikic kiesésének, ám hogy a csapaton belül más problémák is akadtak, arra az elveszített elődöntő után történtek világítottak rá: Aleksandar Sapic és Denis Sefik házibunyójában mindkét fél súlyosan megsérült, a válogatott azonban nélkülük is volt képes arra, hogy elhozza a bronzérmet Montenegró elől.

Ugyanakkor a mieink pekingi játékát látva meg merjük kockáztati: ezen az olimpián senki sem állhatott volna a Kemény-fiúk útjába.