Fotógaléria: klikk a képre!

Szemerkélő esőben érkezünk, vélhetően a nyirkos, szeszélyes idő miatt sokan maradnak távol. Pillanatok alatt jegyhez lehet jutni és akadálytalan a behatolás. Néha ugyan kerülgetni kell a lejmoló, tépett pólós, szakadt figurákat, de ügyes manőverezéssel el lehet siklani köztük. Mint Han Solo az aszteroidák közt, úgy szlalomozunk a bejáratig, megnézzük a lilahajú, nyakörves punknőket, földön heverő csöviket, majd a jól bevált, nagy meglepetéseket nem tartogató Est színpadnál kezdjük a szigetelést.

Eleinte az Urizen zenél, kellemes jazz muzsika, Vajdovics Árpi pengeti a nagybőgőt - talán ez a hetvenkettedik zenekara. Kevesen állnak és nézik, inkább háttérzenének jó: arra kiváló, hogy az ember kikérje első sörét és barátokkal letelepedve nőket nézegessen. Csajok pedig vannak szép számmal, bár néha azon tűnődöm, hogy milyen női kézilabdacsapat tagjai masíroznak fel-alá: láthatóan a melegítőfelső trendi cucc lett. Miközben a melltartóra hálós, lukacsos felsőt húzott német lányokat mustrálgatjuk, váltás van a színpadon, a bánatosan szemerkélő esőben a Marlboro Man kezd muzsikálni. Félmeztelen az egész csapat, dallamos rockzene megy, semmi extra, de ettől jó. - Én vagyok a büdös ember, én vagyok a koszos ember! A szájszagomat az orrodba fújom! - dalolva nagy vidáman a frontember, hát, Krisz Rudi riadtan összerezzenne. A második dal egy bizonyos Sanyiról szól, aki valami példás berúgást szponzorált, erről így dalol a csapat: - Azóta is összejárunk, egymás szájába pisálunk! - Nem épp emelkedett a szellemi nívó, de korrekt a muzsika, néhol pedig nem csak trágár, hanem poénos is a szöveg.

Timur Lenk koncert alatt végig szakad az eső (külön cikkben bővebben), de a néhol tangós, néhol ska-jellegű, helyenként pedig blues-os szalonpunkot játszó formációt az égiek haragja nem zavarja. Az Öreg hiába bünteti a marketing eszközeivel fanokat toborzó zenekart, a pár tucatnyi rajongó kitartóan bólogat a zene ütemeire, jó a hangulat.

Az Energomat elejét még halljuk, de indulni kell, messze van a Világzenei színpad, ahol a kubai Ibrahim Ferrer lép fel (Kuba pláne mesze van, most kell kihasználni). A Buena Vista Social Clubbal világhírre tett szert, de ugyanúgy énekli a karibi dalokat, merengueket, mint ötven éve. - No te quería olvidar... y te olvidé - dalolja bánatos hangon a hófehérbe öltözött öregúr, miközben mintegy tizenöt zenész kíséri. - Vamo' un po' a darle bien duro! - buzdítja a bandát egy lágyabb, melankolikusabb szerzemény után, a nép meg udvariasan megtapsolja a vén művészt. Rengetegen vannak, picit többen, mint Kínában. Az emberi biomassza egészen a Dalmát-pincéig áll, szorosan, összepréselődve. Komoly küzdelem megközelíteni a söntést, majd újabb harc sörhöz jutni. Bár a salsához és merenguéhez talán jobban illene a rum, de nem gyorsíthatunk, van még dolgunk temérdek.

A Cinetripben éjfélkor még semmi élet nincs, csak akkora visszafogott bulizás zajlik, mint egy kötelező, iskolai osztálybulin, morc ofővel és szúrós tekintetű kémiatanárral. Pár tucatnyi fiatal vonaglik a furcsa, bizarr zenére, ez nem túl vonzó terep. Akit nem zavar a másság, az jól is érezheti magát a szomszédos, jelenlétével egykor nagy botrányt kavaró Magic Mirror sátorban is: a melegek kedvelt helyén most langyos a hangulat, de voltak már itt nagy bulik reggel hatkor. Expedíciónk itt hamar végez, dolgunk van: a KFT koncertet nem szívesen hagynánk ki.