Nem ragadta el a turistaérzés - interjú Szabó Bencével

Vágólapra másolva!
A kosztümös kalandfilmek hatására lett vívó Szabó Bence, aki 1988-ban, Szöulban csapatban, négy évvel később Barcelonában kard egyéniben lett olimpiai bajnok. Büszke arra, hogy szövetségi kapitányként az ő irányításával az utóbbi harminc éve legjobb szereplését érte a válogatott, és szerinte már lehetetlen az akkori szintre visszahozni a sportágat. A MOB jelenlegi sportigazgatója úgy véli, a magyarok pekingi teljesítményét nem nehéz túlszárnyalni, Londonban négy-öt aranyéremre számít.
Vágólapra másolva!

Azt olvastam, a véletlennek köszönhető, hogy vívó lett: édesanyja a vívószövetségnek tolmácsolt, így eljutott egy Budapest-bajnokságra, és megtetszett a sportág.

Mint minden korombeli fiatal gyerek, a kosztümös kalandfilmek bűvöletében éltem, így persze hogy vonzott a vívás. Belekóstoltam, megtetszett, ott ragadtam. Ez elsősorban edzőimnek köszönhető, azóta is vallom, mindig az edző személyes varázsa a döntő, ezzel lehet megfogni a tanítványokat.

Úszók, vízilabdázók, öttusázók legendákat tudnak mesélni az uszoda csodálatos világáról. A vívóteremnek is megvolt, megvan a varázsa?

Abszolút, az én időmben pláne. Jó volt a társaság, jó volt az edző, a vívás mellett rengeteget fociztunk és kártyáztunk.

Mennyire számított tehetséges vívónak?

A tehetség önmagában nagyon kevés, a sikerhez szorgalom és szerencse is kell. No meg egy kiváló mester, olyan, amilyen Zarándi Csaba volt.

Került-e valaha válaszút elé, hogy a sportot vagy a tanulást helyezze előtérbe?

Természetesen, de a szüleim olyankor átsegítettek a nehézségeken. Számomra húzóerő volt az is, hogy legjobb barátom, Abay Péter szintén vívott, együtt voltunk világbajnokok és olimpiai ezüstérmesek is, a köztünk zajló jó értelemben vett rivalizálás sokat segített.

Az első komoly nemzetközi sikert 1987-ben a főiskolai vb megnyerésével érte el.

A felnőttek között igen, pedig nagyon komoly mezőny volt, indult például a lengyel világbajnok Dariusz Wodke is.

Egyenes volt innen az út az olimpiára?

Dehogyis, nagyon kemény időszak volt, rengeteg jó vívóval. Volt olyan, hogy Világkupa-versenyt nyertem, mégsem voltam válogatott. Szöulban viszont legalább a kardcsapatba bekerültem.

Olimpiatörténeti interjúsorozatunk szereplőihez hat állandó kérdést is intézünk, íme Szabó Bence válaszai.

Az olimpia megnyerését tartja élete csúcspontjának, vagy volt olyan élménye, amely felülmúlta azt?

Remélem, a csúcspont még várat magára. De a viccet félretéve: egy sportolónak az az álma, hogy olimpián szerepelhessen, és olimpiai bajnok legyen.

Mit sajnál a legjobban, amiről le kellett mondania a sport miatt?

Nincs ilyen hiányérzetem. Amennyi szépet és jót kaptam a sporttól, az mindenért kárpótolt.

Ön szerint ki volt minden idők három legnagyobb magyar olimpikonja?

Puskás Ferenc nevét talán nem kell indokolnom, Papp László egyéni sportágban szerzett három aranyérmet, a fiatalabb generációból pedig Egerszegi Krisztinát említeném.

Jelenleg kit tart a sportágában a világ legjobbjának?

Boczkó Gábort.

A magyarok közül kiktől vár aranyérmet Londonban?

Úgy gondolom, akik 2010-ben és 2011-ben világbajnokok voltak, azoknak komoly esélye lesz. De ha egy sportolót kellene megneveznem, akiben nagyon bízom, az Gyurta Dani.

Mi foglalkoztatja éppen a legjobban?

A Magyar Olimpiai Bizottságban, ahol sportigazgatóként dolgozom, éppen a költségvetést rakjuk össze. Nem könnyű úgy megoldani, hogy mindenki elégedett legyen.


Hogy emlékszik vissza az 1988-as játékokra?

Csodálatos, óriási élmény volt, igyekeztem úgy kiutazni Szöulba, hogy ne a turistaérzés ragadjon el. Egyéniben nem indulhattam, Nébald György és Gedővári Imre helye megkérdőjelezhetetlen volt, harmadikként pedig a világranglista-vezető Bujdosó Imre kapott lehetőséget. Az én világranglistás negyedik helyem a csapatszerepléshez volt elég. A tradíciók arra köteleztek bennünket, hogy érmet nyerjünk.

Az aranyérem elképesztő izgalmak végén született meg, a döntőben a szovjetek már 8-4-re is vezettek, innen lett 8-8, de jobb tusaránnyal a magyarok diadalmaskodtak. Hányszor nézte vissza azóta a csatát?

Korábban jó párszor, hiszen nagy élmény. De két-három éve egyszer Csongrádi Lacinál voltunk, és ott is megtekintettük. Neki megvan a felvétel, megnézette a tanítványaimmal is.

Forrás: MTI/Bruzák Noémi

Hogyan hasonlítaná össze a 25 évvel ezelőtti magyarországi vívóhelyzetet a mostanival?

Akkor sokkal többen akartak vívni, több sportoló volt a kluboknál, lehetett edzeni, és beszélhettünk műhelymunkáról. Most muszáj központosítással próbálkozni, olyan rossz a helyzet. Azon vagyunk, hogy változtassunk, de olyan szintre visszahozni a sportágat, mint 25 éve, lehetetlen.

Olimpiai bajnokként mi volt a célja Barcelonában?

Csakis az egyéni aranyérem, mindent ennek rendeltem alá. Nyertem Mesterek Tornáját, Világkupát, összetett Világkupát, mondhatni az olimpiai torna egyik esélyesének számítottam - én magamat biztosan annak tartottam. Szerencsére a koncentrációmmal sem volt baj, így nyerhettem.

Az 1992-es formáját tekintve most is az élmezőnyhöz tartozna?

Szerintem igen. Pályafutásom alatt sokkal többet változtak a szabályok, mint más sportágakban. Szöulban még találatjelző nélkül vívtunk, majd bevezették az elektromos találatjelzőt, aztán eltörölték a kétméteres szabályt, majd a keresztlépést, de mindig mindenhez tudtam alkalmazkodni. Egy jó sportoló képes erre, ráadásul úgy érzem, a technikai tudásom is átlag feletti volt.

Forrás: MOB

1996-ban vonult vissza. Előre megtervezte pályafutása végét?

Már csak azért sem, mert 34 évesen nem voltam rossz állapotban. Az olimpiára úgy mentünk ki, hogy bármilyen érem sikernek számít, végül jóval erősebb csapatokat megelőzve lettünk ezüstérmesek. Aztán itthon győzködtek, hogy induljak az Újpesti Torna Egylet elnökválasztásán, beadtam a derekam és végül fölényes sikert arattam.

Utólag visszagondolva, mire a legbüszkébb az újpesti elnöki időszakból?

Az 1998-as évre. Az olimpiai pontokat számítva a klub történetének legsikeresebb évét zártuk, remekül teljesítettek a kajakosok, az úszók, az öttusázók és a vívók is. És a futballcsapat is akkor volt utoljára bajnok.

Mennyire kíséri figyelemmel a klubot napjainkban? Nincs már vízilabda, vegetál a jégkorong...

Napi kapcsolatban vagyok az újpesti vezetőkkel, és szomorúan figyelem a történéseket.

Vívókapitányként is sikeres volt, a 2004-es athéni olimpia után mégis távozott.

Nagyon büszke vagyok arra az olimpiára, mert az utóbbi 30 év legsikeresebb időszakát éltük. Annyi pontot szereztünk 2004-ben, mint az előtte és az utána közvetkező két olimpián összesen: Sydneyben 14, Pekingben 15 pontunk volt, Athénban 29. A szövetség ugyan meghosszabbította a szerződésemet, de miután átszervezték a sportágat, nem akartam maradni. Ekkor jött a venezuelai ajánlat, volt rálátásom a versenyzőkre, viszonylag komolynak tűnt az ajánlat, így belevágtam. Anyagilag és szakmailag is megérte, a 2008-as olimpiára nyolc venezuelai vívó jutott ki, korábban három volt a legtöbb. A párbajtőrcsapat ráadásul hatodik lett.

Forrás: MTI/Földi Imre

Az ön kapitánysága idején itthon minden fegyvernemben voltak szakági felelősök, azaz férfiaknál, nőknél egyaránt volt egy edző, aki összefogta a munkát. Most fegyvernemenként külön kapitányok dolgoznak. Négy éve azt mondta, ha nem lesz változás, akkor Londonban megismétlődhet a pekingi vívókudarc. Azóta volt pár világverseny, köztük a balul sikerült tavalyi cataniai vébé. Lát reményt a jó szereplésre a nyáron?

Az a szörnyű, hogy Catania óta eltelt úgy fél év, hogy akármilyen gyenge is volt a szereplés, nem történt változás. Most azt mondhatom, valószínűleg nem lesz három csapatunk, és egyéniben sem sikerül minden kvótát megszerezni. De várjunk március végéig ezzel. Utána jöhet majd a tabula rasa, addig úgysem történik semmi.

Azt mondta, Londonban a pekinginél jobb szereplést vár a magyar csapattól. Mire alapozza optimizmusát?

Arra, hogy a legutóbbi három aranyat nem olyan nehéz túlszárnyalni. A pekingi nagyon gyenge szereplés nem tükrözte az erőviszonyokat, most négy-öt aranyérem összejöhet, plusz várok még több érmet is.