Az Angol Labdarúgó Szövetséget meglehetősen régen, még 1863-ban alapították. 1905-től tagja a FIFA-nak az FA (The Football Association), ám az első világversenyekről (1930, 1934, 1938) távol maradtak az angolok, s csak 1950-ben, azaz majd száz esztendővel a szövetség létrehozása után vettek részt először nagy nemzetközi futballeseményen (nem számítva az olimpiákat, amelyeken meglehetősen eredményesek voltak a háromoroszlánosok, hiszen 1900-ban, 1908-ban és 1912-ben is győzni tudtak az ötkarikás játékokon).
A válogatottnak a későbbiek során már a világbajnokságokon is voltak jó eredményei: 1966-ban Bobby Moore emelhette magasba a Jules Rimet-kupát, s 1990-ben is egészen az elődöntőig jutottak Gary Linekerék. Azonban azt tekintve, hogy milyen múltra tekint vissza a labdarúgás Angliában, a nemzeti tizenegy vb-trófeagyűjteménye szegényesebb az elvárhatónál, nem is beszélve eddigi Európa-bajnoki szerepléseiről: mindössze két bronzérmet tud felmutatni, ezek közül az elsőt, az 1968-ast világbajnokként, az 1996-ost házigazdaként szerezte.
Most azonban se nem világbajnokként, se nem rendezőként vesznek részt az Eb-n az angolok, s ez (az eddigi hagyományok ismeretében) nem ígér érmet Kevin Keegan csapatának. A válogatott ezúttal ráadásul csak igen nagy nehézségek árán jutott ki a tornára, a problémák már az első, svédországi selejtezőn megmutatkoztak. Az 1998 szeptemberében, Stockholmban lejátszott találkozón hiába szerzett Alan Shearer alig két perc elteltével vezetést Angliának, a házigazdák fél óra alatt fordítani tudtak, s amikor Paul Ince-t kiállította a játékvezető, az olasz Pierluigi Collina, szertefoszlottak David Seamanék reményei. Az egy hónappal később, a Wembleyben a bolgárok ellen vívott második meccs sem hozott sikert az akkor még Glenn Hoddle által dirigált együttesnek, hiszen játékosai nem tudtak betalálni Zdravko Zdravkov hálójába, így két mérkőzés után be kellett érniük egyetlen ponttal, amivel a csoport harmadik helyén szerénykedtek (kedvezőbb gólkülönbségüknek köszönhetően). Alig egy hét elteltével Luxemburg idegenbeli legyőzésével javítottak ugyan, de mivel Svédország és Lengyelország továbbra is százszázalékos volt, már látszott, nehéz hónapok várnak a válogatottra.
Az év végén, Csehország ellen vívott barátságos mérkőzés s az azon aratott győzelem újra bizakodóvá tette a szigetországi drukkereket, ám az optimista hangulat nem tartott sokáig, hiszen nem sokkal később a világbajnok Franciaország a Wembleyben, presztízsmeccsen 2-0-ra tudott nyerni. Az erős ellenfelek ellen vívott felkészülési mérkőzések azonban megtették hatásukat: az Angliába látogató lengyeleknek pont nélkül kellett távozniuk, s ezzel életben maradtak David Beckhamék reményei. Ezen a mérkőzésen már Kevin Keegan ült az angol nemzeti tizenegy kispadján, mivel elődjét néhány kifogásolható interjúja miatt elküldték. (Persze ha Hoddle sikeresebb lett volna kapitányként, minden bizonnyal beérték volna a bocsánatkérésével.)
Az ötödik játéknapon a továbbiak szempontjából döntő fontosságú találkozón fogadták Keeganék az előttük öt ponttal vezető svédeket, de az áhított győzelem nem jött össze, sőt, miután Paul Scholes kiállítása miatt az utolsó negyven percre emberhátrányba kerültek, még annak is örülhettek, hogy nem kaptak ki. Mivel Lengyelország megverte Bulgáriát és Luxemburgot, Anglia pedig ismételten nem bírt Bulgáriával, a háromoroszlánosok újra lecsúsztak a csoport harmadik helyére. Ezzel a két mérkőzéssel bebizonyosodott: az egyenes továbbjutást jelentő első helyre már nincsen esélyük az angoloknak, s készülhetnek lelkiekben a pótselejtezőre, feltéve, hogy sikerül megelőzniük a lengyeleket.
Beckhamék pontszámban utolérték riválisukat a lengyelországi találkozó előtt Luxemburg fölényes, hatgólos legyőzésével, s gólarányuk is lényegesen tetszetősebb volt, ám szépséghibát jelentett, hogy a lengyeleknek eggyel több mérkőzésük volt hátra, igaz, az Svédország ellen. A varsói összecsapás (szó szerint, mivel az angolok ezúttal sem tudták visszafogni magukat, s ezúttal David Batty mehetett még a hármas sípszó elhangzása előtt a zuhanyzóba) pontosztozkodást hozott, ami miatt Anglia sorsáról a Svédország-Lengyelország találkozó volt hivatott dönteni. A lengyelek abban bíztak, hogy a svédek nem veszik túl komolyan e meccset, míg Keegan épp a fordítottjában reménykedett. Végül (2-0-ra az északiak nyertek) Anglia örülhetett, illetve készülhetett a Skócia elleni pótselejtezőkre. A brit ellenfél otthonában 2-0 arányban győzni tudtak Adamsék, s noha a visszavágón kikaptak otthon 1-0-ra, végül kijutottak az Európa-bajnokságra.
Az angol válogatott azonban még korántsem állt össze, amit a kevés rúgott gól mellett az is bizonyít, hogy a selejtezők folyamán nem kevesebb, mint harminchárom játékos kapott lehetőséget a bizonyításra. Kevin Keegan együttese számára négy edzőmérkőzést kötöttek le a szövetségben, és nem is akármilyen ellenfelekkel szemben. A múlt héten rögtön Argentína lépett pályára a Wembleyben, májusban pedig a brazilok és a horvátok látogathatnak a labdarúgás szentélyébe. Az utolsó felmérés Málta ellen június 3-án már csak amolyan önbizalom-növelő főpróba lesz. Kérdés, Keegan addigra megtalálja-e az ideális tizenegyét, vagy csak egy kísérleti csapat utazik Belgiumba. Egy biztos: a keménységgel nem lesz baj az angoloknál, hiszen a selejtezők során annyi piros lapot szedtek össze - szám szerint hármat -, amennyihez ezt megelőzően majd ötven eszendő szükségeltetett.
A selejtezőkön szerepeltek: Shearer (10 mérkőzés), Seaman, Campbell, Scholes, P. Neville (8), Beckham, Owen (7), Redknapp, Batty (6), Southgate, Adams, Keown, Parlour (5), Le Saux, G. Neville (4), Anderton, Lee, Ince, Sheringham, McManaman, Cole, Fowler (3), R. Ferdinand, Sherwood, Gray, Heskey, Martyn, Pearce, Dyer (2), Merson, Hinchcliffe, Wright, Woodgate (1).
A selejtezőkön gólt szereztek: Shearer (6 gól), Scholes (5), McManaman, Owen (2), Southgate (1).
(FOCIVILÁG)
